A világot olyannak látjuk, amilyennek látni akarjuk. A hit alakítja a valóság tényeit. Amit egy nő vagy egy férfi tiszta szívből hisz, az úgy is van. A külső világunk mindig összhangban van a belső világunkkal. Külső világunknak mindig van egy lelki megfelelője. Ha valamit a külső világunkban meg akarunk változtatni, annak először a lelki megfelelőjét kell megváltoztatnunk.
Az énkép a belső hitnek az a halmaza, ami meghatároz mindent, ami velünk történik. Az énkép mindazoknak az információknak a végeredménye, összegzése, amit valaha magunkról és a külvilágról szereztünk, és amit igaznak hittünk. Mindez az énkép része lesz és kialakul az ennek megfelelő belső mechanizmus, ami meghatározza azt, hogy mi történik velünk. Ez azt jelenti, hogy minden változás az énképben bekövetkező változással kezdődik.
A változás azzal kezdődik, hogy új információkat szerzünk be, amik meg változtatják a hitünket. Csak, hogy nincs is annál nehezebb, mint a hitet megváltoztatni, mivel a hitünkhöz ragaszkodunk a leginkább. Pedig hajlandóságot kell mutatnunk önkorlátozó hitünk feladására, hajlandóságot kell mutatnunk, rá, hogy őszintén szemléljük hitünket. Tegyünk fel egy kérdést magunknak: - vajon ezek a hitek minket szolgálnak? Ez az amit tényleg szeretnék? Valóban ezt akarom én csinálni? Ez a legtöbb, amit elérhetek?
Ha megkérdőjelezzük a hitünket, megváltoztatjuk az énképünket! Az új információk befogadásával egy új énkép alakulhat ki. Ez pedig egy új fogalom- a valamivé válás pszichológiája.
A valamivé válás pszichológiája szerint mindannyian az állandó és folyamatos változás állapotában vagyunk. Az énképünk és a hitünk állandóan változik. PL, amikor gyerekek voltunk kialakult egy képünk a felnőttek világáról, tinédzser korban már más volt, és ahogy az évek teltek úgy változott a hitünk, az énképünk az egész életszemléletünk a világról alkotott képünk. Tehát benne vagyunk egy folyamatban, a valamivé válás folyamatában. Olyan ez akár az elvetett mag, állandó megállás nélkül formálódunk, változunk, fejlődünk, de mindig az uralkodó cél irányába. Egyfolytában abba az irányba haladunk, amire éppen akkor a legintenzívebben gondolunk. Pl, a kábítószer vagy az alkohol rabjairól ugyanúgy elmondható, hogy a saját uralkodó céljai irányába haladnak szüntelenül, ők erre gondolnak a legintenzívebben.
Amennyiben gyors fejlődést akarunk elérni világos célokkal, kell rendelkeznünk, határozottakká kell tennünk őket. Egyfolytában csak arra kell összpontosítanunk és ki kell tartanunk mellettük. Gyakran találkozunk olyanokkal akik már fiatalon sikeresek, elérték amire hőn áhítoztak. Ezekről az emberekről kiderül, hogy megszállottak, már régóta egy bizonyos terület foglalkoztatja őket, kitartóan! Míg mások lehetnek jóval idősebbek soha nem értek el különösebb eredményeket az életben semmilyen téren. Mert semmi sem foglalkoztatta őket intenzíven.
A valamivé válásnak két akadálya van!
- Az elsőt úgy hívják, hogy homeosztázis. A homeosztázis azt jelenti, az állandóság utáni vágy. Ez az emberi lélek természetes vágya, amivel ragaszkodik egy múltbeli állapothoz. Azaz szeretnénk fenntartani egy státuquot. Ezek az emberek akik mindig azt mondják: - mindig is így csináltuk, most is így csináljuk. mindenképpen résen kell legyünk a homeosztázissal szemben, mert könnyen merevvé és rugalmatlanná teszi gondolkodásunkat.
- A másik az úgy nevezett pszichoszklerózis. A pszichoszklerózis nem más, mint a magatartás meg merevedése. Viselkedésünk meg merevedése. A pszicoszklerotikus emberek megrögzült elképzeléseket alakítanak ki. Ezek az elképzelések pedig szigorú hajthatatlansághoz vezetnek.
Mindkettő azt eredményezi, hogy megrekedünk a komfortzónában.
Tudjuk, hogy az emberi viselkedés természetes tendenciája, hogy egy bizonyos módon elkezdünk csinálni valamit, aztán megrekedünk a komfortzónában. Még akkor is hajlamosak vagyunk itt megrekedni, ha a helyzet nem tesz boldoggá, ha egyáltalán nem vagyunk megelégedve vele. Legyen az bármilyen kapcsolat vagy munkahelyi szituáció.
Küzdenünk kell ez ellen, mert ha a komfortzónában rekedünk, minden rutinná válhat. Azt mondják, hogy a rutin maga a halál, maga a vég. Az megszüntet minden spontaneitást. Egy kitaposott ösvényen haladunk csak is a megszokott kerékvágásban, ahonnan egyszerűen nem tudunk kikerülni. Óriási veszélyt rejt ez magában, mert társadalmunkban az emberek nagy többsége természeténél fogva hajlamos megrekedni a komfortzónában. Hihetetlen csökönyösséggel ragaszkodik a státuszquojához, magatartása, viselkedése merevvé válik. Azok, akik belekerülnek ebbe a csapdába, képtelenek ki kerülni belőle, hiába rossz nekik.
Mindez elvezet bennünket ahhoz, a két meghatározó erőhöz, ami az életünkben történteket irányítja. Folytatás....