Azt mondják Diogenész, az ókori görög filozófus egy lámpással rótta Athén utcáit, hogy egy őszinte embert találjon. Mivel Diogenész legjelentő- sebb művei a Cinikus iskola* néven váltak ismertté a filozófiában, ezért felteszem kutatási hiábavalóak voltak.
Az őszinteség nagyon kényes téma. Legtöbb társaságban soha nem lennénk annyira tapintatlanok, hogy akár csak szóba hozzuk. Kalózok, bűnözők, svindlerek és szélhámosok bizonygatják leghangosabban őszinteségüket. Ezért nem csoda, hogy már csak a szó említése is rossz fényt vet a beszélőre. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon vékony jégre lépek, amikor erről a témáról beszélek, szinte istennél is kevesebbet lehet említeni. Önmagunkhoz való őszinteség nélkül az ésszerű gondolkodást összecseréljük egyszeri érzéseinkkel. És mint ilyen, az a kérdés, hogy „mit érzel?” Olyan intellektu- ális számítgatást indít el hogy „mit kellene éreznem?” Ahelyett, hogy konkrétan azt tapasztalnánk, ami van.
Őszintétlen kiteregetése úgynevezett „őszinte” érzések gyakran arra használódnak, hogy megvezessenek, hátsó szándékokat rejtsenek el, mint pl. azt, hogy bizalmatlanságod mélyen megbánt engem. Ha őszintétlenül bánunk valakivel, az elkerülhetetlenül csökkenti a tiszteletünket is irántuk. Barátok akiket elhagytunk, előbb megcsaltunk. Ugyanez igaz saját magunkkal szembeni és elvesztett részeink felé érzett tiszteletre is. Az őszintétlenség az érvényesülni akaró önzésből fakad. Nagyon úgy tűnik, hogy könnyű hazudnunk saját őszinteségünkről. Vannak bizonyos részeink, amelyek automatikusan elkezdik bizonygatni, hogy őszinték vagyunk, anélkül hogy egyáltalán szemügyre vennék, mit is csinálunk vagy mondunk.
Kapd rajta a gyereket valamin és szinte bizonyos, hogy az első, ami elhagyja a száját az lesz „”nem én csináltam!” Egyszerűbbnek tűnik megvédeni cselekedeteinket, mint őszintén megvizsgálni őket. Hamarabb támadunk, mint hogy beismernénk valamit. Beismerni valamit bátorságot követel!
Őszintének lenni valóban bátorságot követel – elegendő bátorságot ahhoz, hogy szembenézzünk azzal, amitől félünk. Elveszik ez a megtévesztés vetítővásznán, amiket az őszintétlenség igazolására használunk. Valahányszor megengedjük, hogy jó okunk van őszintétlennek lenni – nehézség, elkeseredés, depresszió, tudatlanság, áldozatnak érezzük magunkat, stb. csak megnöveljük a bizonyosságát annak, hogy amit félünk azt elkerüljük. És mi ez tulajdonképpen? Csupán ez: A félelem egy HIT abban, hogy képtelenek vagyunk valamit kezelni, valamivel bánni. Megbirkózni. És ez a hit hamarabb volt, minthogy bármely kudarcunk bizonyítékát begyűjtöttük volna.
Szóval, van bátorságunk ahhoz, hogy szembenézzünk azzal amitől félünk?
Ez az élet legnehezebb tesztje – elbukni ebben tudatlansághoz vezet. A tudatlanság, ami félelmek miatt van, okozza azt, hogy az emberek őszintétlenek. A hit, ami a félelemért felelős, elveszhet a kavarodásban vagy megbújhat a megaláztatás szégyenében. A meghívás arra hogy elkerüljük, elfelejtsük, értetlenségbe húzódjunk és a késztetés, hogy igazunk legyen tovább szentesíti a tudatlanságunkat. Micsoda tiszta levegőhöz jutás szembenézni egy őszintétlen cselekedettel és azt mondani „Ezt tettem azért, mert féltem. Pont.” Ez az első lépés afelé, hogy felfedezd a rejtett félelmet. Micsoda megkönnyebbülés!
Nincs tovább szükség arra, hogy a világ változzon meg, vagy hogy a körülmények vagy valaki más. Dolgozhatsz saját magadon. Csak az kell, hogy összegyűjtsd a bátorságod és megkeresd azt a hitedet, ami a saját képtelenségedről szól. Minden egyes őszintétlen cselekedet mögött van legalább egy ilyen hit.
Íme, egy megfigyelés, amely figyelemreméltó lehetőségekre mutat rá a világ jövőjét illetően: Ahogy az emberek tudatosítják transzparens, rejtett hitrendszereiket, maguktól válnak sokkal őszintébbé és becsületesebbé.
bátorság fn. az az attitűd, hogy kész vagy szembenézni és megbirkózni bármivel, amit veszélyesnek gondolsz, nehéznek, vagy fájdalmasnak, ahelyett hogy elkerülnéd.
képtelenség fn. nem annyi, mint ami valamihez szükséges vagy elegendő lenne
úgy tesz minta, tettet ige. erőfeszítés olyat tapasztalni vagy egy látszatot mutatni, ami más, mint amit az egyén valójában érez vagy hisz (magával, az eseményekkel, vagy másokkal kapcsolatban)
Ha a színlelés kérdésével foglalkozunk, különbséget kell tennünk a szándékos és a kényszeres tettetés között. Amikor szándékosan tett valaki valamit, akkor egy bizonyos viselkedést, színészi készséget alkalmaz. Amikor kényszeres színlelésről van szó, akkor viszont a félelem indít a tisztességtelenségnek arra a speciális formájára, hogy az illető elleplezze szándékait. A következő megállapítások a kényszeres színlelésre vonatkoznak.
A kényszeres színlelés elszívja a figyelmet, felemészti a teremtőenergiákat. Lekapcsolja a belsőmotivációt és az intuicíót, csökkenti a világgalvaló harmónikus együttműködés képességét! Olyan belső feszültséget hoz létre, amelyik kiutat keres - akár betegség, akár erőszak formájában. Végsősoron a kényszeres színleléssel sorvasztja azt a képességet, hogy az ember őszínte legyen másokkal és önmagával
Amikor viszont rámutatnak valaki színlelésére, a reakció általában a védekezés és a kritika. Végül az illető elveszti a kapcsolatot saját őszínte érzelmeivel. A színlelők hamis szerep-személyiségeket, identitásokat hoznak létre, ezért viselkedésük többnyire megrendezett (kifelészóló), egocentrikus és érzéketlen. A színlelők kritizálják, titokban támadják és kibeszélik azokat, akiknek becsületessége szembesíti őket a saját tettetéseikkel. Ez egy idő után kényszeres magatarás mintévá válik. Feltételezik, hogy mindenki másis színlel, így támadásuk leggyakoribb formája a "leleplező" kritika. A tettetők "jó" emberek, akiket a félelem "rossz" cselekedetekre sarkall. Véka alá rejtett, hátsószándékok mozgatják őket. Bűntudatuk csökkentésére másokra vetítenek olyan identitásokat, amelyek miatt azok "megérdemlik", hogy megcsalják, kijátsszák, becsapják, rágalmazzák, meglopják vagy valamilyen módon megrövidítsék öket. A legtöbb tanulmányt, amely kategorizálva elemzi az antiszociális, bűnöző elmék vagy "bűnösök" viselkedését, színlelők állították össze. (A vádlókat mindig érdemes bizonyos gyanúval szemlélni)
Azok az emberek akik képtelenek bízni magukban, a társadalom perifériáján élő "menekültekké" válnak. Áttételesen azzal bűntetik magukat, hogy olyan emberekbe helyezik bizalmukat, akik minden valószínűség szerint ezt sohasem fogják viszonozni. Később pedig azt hangoztatják, hogy elárulták őket. Ez csökkenti saját felelősségük terhét. Az önmagukhoz való hűség helyett a közös vétek alól felmentést adó, általános feldolgozásban bíznak, mondván: "mindenki ezt csinálja!"
Életünk rossz kapcsolatatok és kudarcba fulladt vállalkozások sorozat. Végül a színlelés megerősíti, "bebetonozza" azt a félelem, amelyet az eretdeti szándék szerint el kellett volna rejtenie.
Amennyire vitatható, annyira elgondolkodtató, hogy az őszintétlenség, amit a világban tapasztalok, saját szerepjátszásom visszatükröződése. Eljátszani, hogy én őszinte vagyok, míg mások nem azok - nem működik. Ez egy csapda azok számára, akik nem vállalják fel, hogy felelősek a világban lévő őszintétlenségért.
Mindannyian őszintétlenek vagyunk egészen addig, amíg nem kezdünk el szenvedélyesen azon dolgozni, hogy kijavítsuk a világ közös őszintétlensé- gét. Hogyan? A büntetés és a leleplezéssel való fenyegetés nem jó válaszok. Sokkal jobb megoldás mindannyiunknak - saját életünkben és másokkal való viselkedésünkben egyaránt -, ha bátor példát mutatunk őszinteségünkkel minden helyzetben, még akkor is, ha ezzel kitesszük magunkat az alakoskodók kritikáinak és bírálatának. Az őszinteség a boldogsághoz vezető út. Az őszintévé válás az önmagunk megújulásához vezető út.
Amikor összeszedjük a bátorságunkat, hogy felelősséget vállaljunk tapasztalatinkért, olyannak fogjuk látni őket, amilyenek, érezni fogjuk őket, és betekintést nyerünk életünk tervrajzába. Szembesülünk félelmeinkkel és megtaláljuk azokat a transzparens hiteket, amelyek teremtik őket. Ahogy egyre őszintébbé válunk magunkkal, egyre több őszinteséget viszünk a világ közös tudatába ez pedig olyan alapokat fektet le, amelyre egy Felvilágosodott Bolygószintű Civilizáció épülhet. Az őszinte élet eredményei: érzések és kapcsolódás - együttérzés és empátia. A tudatos integrálódás mások tudatosságával, nagy boldogságot hoz. A figyelem és a kreatív energiák ötvöződése szinergikus eredményeket hoz. A többiekhez való kapcsolódás és az új lehetőségek kibontakoznak előttünk. Jutalmul kapcsolataink fejlődnek és olyan mértékű biztonságot jelentenek, amelyet semmilyen pénz, hatalom vagy dicsőség nem tud nyújtani. Valódi bizalom jelenik meg életünkben
Részlet A Tudat Felszabadítása c. Harry Palmer könyvből