Mióta haza költöztünk nem sokat írtam a weboldalra, hiszen rengeteg munka volt, hogy meg tudjuk nyitni mielöbb a kávézót. Sikerült is, igaz, hogy voltak nagy akadályok, amiket elénk gördített az élet és néhány emberi kéz. Bár mi tudjuk, hogy emberi erővel elég nehéz beleavatkozni olyan dolgokba, amit az Univerzum már eltervezett! Így sikeresen megoldódott minden!
Ennek apropóján elgondolkoztam és sokszor eszembe ötlött a gondolat, hogy mit is jelent az irigység és a féltékenység. Több oldalról elérte az életemet ez a két fogalom, több helyről érzem ezeket az érzeteket, ami mindig konfliktust idéz elő emberek között. Sok esetben családokon belül. Felteszem a kérdést, hogy miért is van az, hogy emberek féltékenyek és irigyek a másik emberre, a másik ember életére, ötleteire, kreatívítására, öltözködésére, autójára, házára, munkájára stb... és ami a legrosszabb, hogy be sem vallják önmaguknak, hanem inkább veszekednek és rosszindulatuan keresztbe tesznek és eláztatják azt a személyt, akire féltékenyek vagy irigyek. Miért nem veszik észre, hogy az adottszemély egy tükröt tart elé! Miért nem önmagában keresi a féltékenység okait? Sok kérdés és sok embernél fel sem merül egyetlen kérdés sem. Ami igaz az igaz ezek az érzetek csak mérget termelnek a szervezetbe, ezen érdemes lenne elgondolkodni!
"Az irigység megkeseriti az életet?
Néha mindannyiunkat elfog az irigység, ám ezt senki nem meri bevallani. Szakemberek véleménye szerint az irigység korunk egyik utolsó tabuja. Pedig mára csaknem mindenről meg tanultunk őszintén beszélni: a szexuális problémákról, sőt még a titkolt perverziókról is.
Az irigységben az a legfurcsább, hogy főképpen akkor érezzük, amikor az önértékelésünk forog veszélyben. A szakemberek úgy magyarázzák ezt a jelenséget, hogy összehasonlítjuk magunkat másokkal, és ebből a „vetélkedésből" nemegyszer mi kerülünk ki vesztesen. A közvetlen környezetünkben egyszer csak feltűnik valaki, aki miatt kevesebbnek, gyengébbnek érezzük magunkat. Összefoglalóan ezt nevezhetjük irigységnek. Más érzelmekhez hasonlóan ez is a gyerekkorba nyúlik vissza. Azok a szülők, akik állandóan összehasonlítgatják másokkal a gyerekeiket - ezzel értelmetlen és egyenlőtlen versengésre kényszerítve őket -, csak azt érik el, hogy a fiatalok mindenkiben a riválist keresik és mindenben az esetleges kudarcot látják. A szülőknek gondoskodniuk kellene arról, hogy gyermekeik sok-sok sikerélményhez jussanak.
E félelmekkel különbözőképpen lehet bánni. Az első lépés persze az, hogy beismerjük: irigyek vagyunk másokra. Ezek után vizsgáljuk meg vágyainkat és céljainkat. Képzeljük magunkat az irigyelt személy helyébe. Mi az, amit ő tud és mi nem? De ne hasonlítgassuk magunkat olyasvalakihez, aki az élet más területein ért el sikereket, hiszen ebből a versenyfutásból megint csak mi kerülhetünk ki vesztesen. Nem mondunk újat: a sikerért és a boldogságért mindenkinek nagy árat kell fizetnie. De az előléptetés nemcsak több pénzt és elismerést jelent, hanem nagyobb időráfordítást, stresszt és teljesítménykényszert is. És mi csupán a végeredményt látjuk, de valójában nem tudjuk, mennyit dolgoztak ezért. Ha őszinték akarunk lenni, valljuk be: a nyugodt élet és a kényelem általában fontosabb számunkra, mint az állandó reflektorfény. És hiába a siker, a pénz, a csillogás, ha megváltoztatja az életünket, ha gyökerestül felforgatja megszokott életrendünket.
Pozitív és negatív irigység
A szakemberek azt állítják, hogy az irigység nem mindig rossz dolog. Épp ellenkezőleg, akár sikerekre is ösztönözhet. Ahelyett hogy örökösen háttérbe szorítottnak éreznénk magunkat és saját balsikereinkért másokat hibáztatnánk, tanuljunk meg bánni érzéseinkkel. Az úgynevezett „pozitív irigykedők" mások eredményeinek hatására maguk is aktívabbak lehetnek. Csodálatuk becsvágyat ébreszthet.
A negatív irigység ezzel szemben veszélyes lehet, hiszen blokkolja érzéseinket és értelmünket, megmérgezi lelkünket. Sőt testi betegségeket is okozhat. Az érintettek gyakran szív- és érrendszeri betegségekben, gyomor-és nyombélfekélyben, illetve magas vérnyomásban szenvednek. Akkor tehát minek irigykedünk?"
"
Féltékenység vagy irigység?
Látszólag tudjuk, hogy mi a két érzés: a féltékenység és az irigység közötti különbség lényege, valójában azonban nagyon nehéz a különbséget megfogalmaznunk. Amit biztosan tudunk: eredete mindkettőnek közös, legalábbis életszakaszt illetően. Mindkettő gyermekkori eredetű, és későbbi megjelenése valamilyen szinten mindig visszatérés (a pszichológia nyelvén regresszió) a gyermekies-infantilis, éretlen reagálási-megélési mód szintjére. John Rawls (A Theory of Justice, 1971) volt az egyike a tudósoknak, akik a féltékenység és az irigység kapcsolatát kutatták. Az ő véleménye szerint a féltékenység lényege, hogy meg akarjuk tartani, ami a miénk, de veszélyeztetve érezzük, míg az irigység lényege, hogy vágyunk valamire, ami nincs a birtokunkban, míg másnak igen. (Eszerint a gyerek féltékeny a testvérére, akire érzése szerint a szülei többet figyelnek, és irigyli a barátja új biciklijét.). Tehát a veszteségérzet az, ami a féltékenységet megkülönbözteti az irigységtől. Mások szerint a féltékenység és az irigység különbségének lényege a harmadik fél részvételében van: a féltékeny személy nem egyszerűen csak azt igényli, hogy partnere rá szentelje a legtöbb figyelmet, és nem is azt szeretné, hogy a harmadik fél egyáltalán ne kapjon - hanem hogy az, akire féltékeny, ne adjon a harmadik félnek.
De mi az irigység?
Az irigység azt jelenti, hogy valami olyat akarunk, ami másnak van, de MI vágyunk rá; az a fölismerés, hogy valami nincs meg nekem, ami másnak megadatott. Csak olyan dolgokra irigykedhetünk, amelyeket mi magunk is akarunk. Ha a barátomat olyan megtiszteltetés ér, ami számomra nem értékes vagy érdektelen, akkor valószínűleg vele örülök, nem irigykedek. De ha mondjuk egy meghallgatáson elnyeri egy színdarab főszerepét - iriggyé válok, mert ez az én álmom is.
Az irigység eredendően egy ösztön, az egyéniség része. Evolúciós eredete és haszna nyilvánvaló: azokat a javakat, amelyekkel az állat (vagy az ember) nem rendelkezik, el kell vennie fajtársától, ha erős akar lenni. Az irigység ösztön-voltát legjobban éppen a kisgyerekek korán megnyilvánuló irigysége bizonyítja, amikor pl. nem akarja oda adni játékát egy másik gyereknek vagy éppen a testvérének. Csakhogy a fejlődés, érés lényege éppen az, hogy elsődleges, gyermekies ösztöneinken a szocializáció során felülkerekedünk. Hogy az irigység vonásként beépül-e a személyiségbe, elsősorban azon múlik, hogy hogyan reagálja le a szülő gyermeke irigy megnyilvánulásait. Ha a szülő megszégyeníti, megbünteti minden alkalommal az ösztönösen reagáló gyereket, akkor az maximum egy idő után elnyomja magában a követelőzést vagy az irigy gyűlölködést, de valószínűleg soha nem fog tudni őszintén örülni a másik ember örömének, sikerének. De ha a szülő szép lassan, türelmesen, megértően, magyarázva leépíti a gyerek önösségét, és - jó példával is elöljárva, mintát nyújtva - felépíti benne a jószívűség, nagylelkűség értékét, az adás örömét, akkor a gyerekből nem válik irigy felnőtt. Sok szülő ott rontja el a dolgot, hogy az egyik gyereket példaképnek állítja a másik elé. Ez előbb-utóbb garantáltan irigységet szül. Az irigység legdurvább válfaja családon belül az, amikor a szülő - aki maga sikertelen, boldogtalan - irigyli felnőtté vált gyermeke sikerét, boldogságát. Ennek egyik legbiztosabb jele, ha - még mindig gyerekként kezelve őt -, elsősorban hibáit hangoztatja, kritizálja cselekedeteit, szakmai és anyagi sikereire csupán negatív megjegyzéseket tesz.
Az irigység mint személyiségvonás persze nem egyenlő az irigykedéssel mint esetenkénti reagálással. Ez utóbbi bizonyos helyzetekben teljesen - vagy majdnem teljesen - természetes, legalábbis szentnek kéne lennünk ahhoz, hogy mentesek legyünk mindenfajta irigységtől. Ilyen irigykedésre példa a már említett eset, amikor a barátom eléri azt, ami az én álmom volt (pl. a színdarab főszerepét). Ilyenkor ez az érzés csak mérsékelten negatív, nem destruktív, gyűlölködő, és nincs benne ártó szándék. Negatív érzéseink inkább magunkra irányulnak: miért nem sikerült elérni nekünk ugyanazt. Ilyen esetekben az irigység irracionális természetével szembesülünk, belátjuk azt és leszámolunk vele: semmi értelme, hogy más iránt valamilyen ellenszenvet érezzünk azért, mert valamit elért, amit mi nem; ez nem az ő hibája, hanem jobbára a miénk.
Irigység tehát kétfajta létezik: az egyik kártékony, mert a másik ellen irányul. Ez a rossz értelemben vett, agresszív versengés. A másik magunkra irányul és jóra késztet. Fölébreszti bennünk a versengés szellemét. Igényt támaszt arra, hogy törekedjünk valamire, amit eddig nem akartunk vagy nem sikerült elérni. Ez a fajta irigység arra ösztönöz, hogy meghaladjuk magunkat."